Szabados György – Elfelejtett énekek
Megjelent: Népszabadság

1996. július 22.

A lemez borítóján egy szárnyasoltár szerkezetű japán festmény látható. Muzsikus vonul át a holdfényben és furulyázik. Oldalt a nádasban egy gyilkos rejtőzik. ugrásra készen. De érezhetően nem képes, nem tudja, nem meri megtámadni a muzsikust. Kettejük szellemi párviadalából a furulyás, a zene, a művészi igazság kerül ki győztesen. Szabados Györgyöt, a free jazz hazai elindítóját és mentorát is számtalanszor próbálták „leteríteni” pályája során, a legtöbbször azzal, hogy művészetéről nem vettek tudomást. Néhány áldozatos civilnek köszönhetően az utóbbi években azonban életművének már-már elfelejtett darabjai is kezdenek napvilágra kerülni. Legújabb, Elfelejtett énekek című CD-lemezén a kompozíciók és maga a zenekari forma közel egy évtizedes, mégis friss szellemű és örökérvényű.

Fotó: Szabó Barnabás

Az utóbbi években jelentősen megváltozott a jazz helye és szerepe Magyarországon – magyarázza Szabados György. – A népi demokráciában a jazz mindig kicsit fokmérője volt a pillanatnyi széljárásnak. Hogy az hány fokos, milyen szögű volt, merről jött és merre tartott. Amióta viszont már „csak” demokrácia van, a művészet sajnos még tovább politizálódott, ezért folyamatos identitászavarban, mondhatnám mély válságban van. Wolfgang Amadeus Mozart környezetében a politikum II. József császár volt, aki pontosan értette és érzékelte Mozart zenéjét, azt a stílust, azt a magaslatot, amit az jelentett. A mai identitászavar gyökere szerintem abban rejlik, hogy amihez alkalmazkodni kell (és sajnos igyekszik) a művészet, ahonnan létezését finanszírozzák, annak igénye nem hogy a néhai császár, de még az elmúlt évtizedek középszerű igényességét sem üti meg. Ma napi érzéki divatok szintjére süllyedt a művészet, pedig most kellene aztán igazán újra talpra állni, ismét autonómmá válni. Ez az onániás állapot nem tartható sokáig.

  • Szerintem személy szerint most nem panaszkodhatsz, hiszen az utóbbi öt-hat évben több albumod jelent meg, mint egész korábbi életedben.

Valóban, de még messze sokkal több van a tarsolyban, s az is kérdés, hogy egyáltalán valaha meg fognak-e jelenni. A MAKUZ Kassák-beli koncertjeiről nagyon sok felvétel maradt fenn, ahol minden kedden több órás, szellemi-lelki gyakorlatokkal megalapozott muzsikálás zajlottak. Ezek között – ma visszatekintve is – nagyon jó zenei anyagok vannak, melyeket technikailag meg kellene tisztítani és ki lehetne adni. De kottában is sok kompozícióm hever.

  • Igaz az a hír, hogy a Magyar Rádióban és a televízióban egész egyszerűen eltűntek a felvételeid?

Sajnos igaz. A televízióban egyik ismerősöm nemrég utánanézett és egyetlen felvételt sem talált. A Magyar Rádióban magam próbáltam szisztematikusan utánajárni, ahol hosszas körtönfalazás és mellébeszélés után világossá vált számomra, hogy csak néhány, felvétel-technikailag silány, ezért használhatatlan szalag maradt. Mindez úgy derült ki, hogy a berni rádió szeretett volna portréműsort készíteni rólam, a rádió viszont azt válaszolta nekik, hogy 1967 óta nincsenek felvételeim. Akkor kezdtem el gyanakodni és utánanézni a dolgoknak, s szomorúan meg kellett állapítanom, hogy ezúttal a Magyar Rádió igazat mondott. Pedig a rádió a magyar államé, s az lenne a feladata, hogy a magyar művészek alkotásait, „lenyomatait” – amit ráadásul jórészt ő rendelt meg – híven megőrizze, gondozza, ezzel becsülje. A világ civilizáltabb felén mindez a nemtörődömség elképzelhetetlen volna. Ennyit a szocialista kultúráról.

  • Végső soron te is csak annak köszönheted publicitásod, hogy néhány lelkes fiatal rádcsodálkozott és összefogott annak érdekében, hogy a műveid megjelenhessenek…

Szerencsére mindig is voltak olyan fiatalok, akik még rendelkeztek álmokkal és ideákkal, s akik nem érezték magányosnak magukat, ha egyedül voltak. A magukban lévő szemléletmódot és energiát jobb ügyekre tartogatván ezek a fiatalemberek csatlakoztak a szellemi környezetünkhöz, s elkezdték összegyűjteni és kiadni ezeket a zenéket. Így jött létre az Adyton kiadó, melynek neve egyrészt úgy is értelmeztető, hogy Ady hangja, másrészt a görög mitológiában a legbensőbb szentélyt, a lélek intim környezetét jelenti. Ezek a fiatalok persze állandó pénzhiánnyal küzdöttek, s néha a lelkesedés is elapadt, olykor pedig az ízlés volt tétova, de úgy tűnik, az ügy a maga természetes útján él tovább. Mint ahogy az örökre eltűnt Kassák klubot is nemrég szerencsére pótolni lehetett a Fonó Budai Zeneházzal, amely egyben kiváló hangstúdió. Az Adyton és a Fonó összefogásából pedig, úgy tűnik, CD-sorozatot sikerült indítani, amelynek egyik első darabja a mi mostani lemezünk.

A kiadó koncepciójában a népzene, a kortársi és az improvizatív zene egységének a filozófiája húzódik meg. Ma a művészetekben ugyanis nem az a leglényegesebb vízválasztó, hogy valami elit vagy nem. Hanem az, hogy komoly-e vagy sem. Pazarló (fogyasztó) világban élünk, és sajnos ez a szemlélet már felcsapott a szellem világába is. Azért omlik-bomlik szét a költői szféra minden területen, mert a komolytalanság lett úrrá benne is. Az igazi szellemi erők nem ennek a mentén működnek. Azért is örülök a Fonó létrejöttének, mert ott nem akkurátus, elmélkedő és zenén kívüli akaratokból megszabottan folyik a zenei élet, hanem a dolgok természetéből fakadóan.

  • Az Elfelejtett énekek című albumon Dresch Mihállyal és Geröly Tamással játszol trióban. Akárcsak jó tíz évvel ezelőtt.

A nyolcvanas évek derekán valóban játszottunk egy évig ebben a felállásban. Dresch talán tizenöt éve tagja a MAKUZ-nak, Geröly később csatlakozott, de abszolút elsajátította a szükséges játékmódot és gondolkodásmódot. A trió nyilván azért bomlott fel akkoriban, mert nem volt elég csiszolt az együttjáték, túlságosan akartuk, hogy legyen. Dresch viszont időközben annyira beérett és kiteljesedett, hogy teljesen másként kezdtek megszólalni akkori kompozícióim, s arra gondoltam, miért ne elevenítsük fel ezt a formát.

  • Várható további elfelejtett énekek felidézése?

Bartók Béla születésének centenáriuma idején írtam egy vonószenekari darabot, amelyet az ő emlékezetének ajánlottam. Most talán ezt a 15 évvel ezelőtt született és mindössze kétszer előadott darabot végre felvesszük. Szó volt arról, hogy esetleg az 1956-ról szóló „titkos” darabomat is felelevenítjük, amely akkor született, amikor még nem lehetett nyíltan a forradalomról beszélni. Az, hogy igaz történetről csupán ilyen rejtetten lehetett beszélni, tulajdonképpen ugyanaz, mint amikor annak idején a históriás énekesek és muzsikusok mesélték el, adták hírül, hogy itt-ott mi történt. A históriás ének mint zenetörténeti forma kitűnőnek látszott a megvalósításhoz. A művemben metanyelven van elénekelve 1956 története, melyet preparált zongora és furulyák kísérnek, tehát zeneileg is minden el van fojtva, be van temetve. S olyan énekbeszédet kellett kitalálni ehhez, ami a szöveg érthetetlensége miatt mégis érzékletessé teszi az egészet. Többször eljátszottuk, utoljára a 30-ik évfordulón, 1986-ban, akkor még zárt ajtók mögött, gyertyafény mellett. Talán hamarosan megjelenhet.

György Szabados– Vergessene Lieder

 

Das Plattencover zeigt ein japanisches Gemälde in Form eines Flügelaltars. Ein Musiker schreitet im Mondlicht voran und spielt Flöte. In einem Acker an der Seite versteckt sich ein Mörder im Schilf, bereit zum Aufspringen. Man fühlt aber, dass er nicht fähig ist den Musiker anzugreifen. Das geistige Duell endet mit dem Sieg des Flötenspielers, mit dem der Kunst innewohnenden Gerechtigkeit. Auch György Szabados, den Mentor und Begründer des Free Jazz in Ungarn wollte man während seiner Laufbahn unzählige Male „mundtot“ machen, meistens dadurch, dass seine Kunst ignoriert wurde. Dank einiger opferbereiter Mitstreiter kommen in den letzten Jahren seine fast vergessenen Stücke langsam ans Tageslicht. Die auf der CD: „Elfelejtett énekek (Vergessene Lieder)“  aufgeführten Kompositionen und die Orchesterform selber sind schon fast ein Jahrzehnt alt, sind jedoch von einem frischen Geist geprägt und bleiben zeitlos.

 

Fotó: Szabó Barnabás

Stellung und Rolle des Jazz in Ungarn haben sich in den letzten Jahren stark verändert – erklärt György Szabados. – In der ‚Volksdemokratie’ war Jazz immer ein bisschen ein Messinstrument für die momentane Windrichtung: wie stark, von welchem Winkel aus, woher kommend und wohin gehend… Seitdem wir ‚nur‘ noch in einer Demokratie leben, hat sich die Kunst weiter politisiert und befindet sich deshalb permanent in einer Identitätskrise, sozusagen, in einer tiefen Krise.  Im Umfeld von Wolfgang Amadeus Mozart war der Kaiser Joseph II. das Politikum, der Mozarts Musik genau verstand und Stil und Klasse, die diese Musik bedeutete,  klar empfunden hat. Die Wurzel der heutigen Identitätsverwirrung besteht darin, dass die Richtschnur, der sich die Kunst anpassen muss (und leider auch will), von der ihre Existenz finanziert wird, keineswegs den Anspruch und  die Wertschätzung des ehemaligen Kaisers erreicht, sogar nicht mal die mittelmäßigen Anspruchslosigkeit und Wertschätzung der letzten Jahrzehnte. Die Kunst ist heute auf das Niveau von täglich wechselnden lüsternen Moden gesunken, wobei es jetzt an der  Zeit wäre, dass man aufsteht und wieder autonom wird. Dieser „sich selbst befriedigende“ Zustand kann nicht länger bleiben. 

  • Ich meine, du kannst jetzt nicht klagen, da in den letzten 5-6 Jahren mehr Alben von dir erschienen sind, als in deinem ganzen bisherigen Leben. 

Tatsächlich, liegen aber noch viel mehr in der „Schublade“ und auch da ist die Frage, ob sie je erscheinen werden. Zahlreiche Aufnahmen der MAKUZ-Konzerte im Kassák Klub wurden aufbewahrt, wo wir jeden Dienstag mehrere Stunden musiziert haben und alles mit geistig-seelischen Übungen unterlegt haben. Unter diesen gibt es sehr gutes Musikmaterial – auch aus heutiger Sicht zurückblickend – die man technisch säubern müsste und dann herausgeben könnte. Viele Kompositionen von mir sind in Noten bereitgehalten. 

  • Ist es wahr, dass deine Aufnahmen im Ungarischen Rundfunk und im Fernsehen ganz einfach verschwunden sind? 

Leider ja. Ein Bekannter von mir hat beim Fernsehen nachgeschaut und hat keine einzige Aufnahme gefunden. Beim Ungarischen Rundfunk habe ich selber versucht systematisch nachzuschauen, wo es nach langen Ausreden für mich klar wurde, dass nur einige Tonbänder geblieben sind, die aufnahmetechnisch dürftig und daher unbrauchbar sind. Das hat sich herausgestellt, als das Radio Bern ein Interview mit mir machen wollte und das (ungarische) Radio antwortete, dass ich seit 1967 keine Aufnahmen gemacht habe. Da habe ich Verdacht geschöpft und nachgeforscht und musste traurig feststellen, dass der Ungarische Rundfunk diesmal die Wahrheit sagte. Dabei ist es so, dass das Radio dem Staat gehört und seine Aufgabe wäre, die Werke, die „Abdrucke“ der ungarischen Künstler – die zum größten Teil durch das Radio selber bestellt wurden – treu zu bewahren, zu pflegen und damit Wert zu schätzen. In der zivilisierteren Hälfte der Welt wäre diese Sorglosigkeit unvorstellbar. So viel über die sozialistische Kultur.

  • Deine Publizität kannst du schlussendlich nur der Tatsache verdanken, dass dich einige enthusiastische Jugendliche verehrt haben und sich zusammenschlossen, damit deine Werke erscheinen konnten… 

Zum Glück gab es immer solche Jugendliche, die noch Träume und Ideen haben und die sich nicht einsam fühlen, wenn sie alleine sind. Sie haben ihre in ihrem Inneren wohnende Sichtweise und ihre Energie für höhere Angelegenheiten bewahrt und schlossen sich der geistigen Ausrichtung in unserem Umfeld an und haben angefangen diese Musik zu sammeln und herauszugeben. So entstand das Verlaghaus Adyton, dessen Namen man einerseits so interpretieren kann: wie Ady`s Ton (Ady war ein bedeutender Dichter zu Beginn des 20. Jahrhunderts) – andererseits bedeutet das Wort in der griechischen Mythologie das innerste Heiligtum, die intime Umgebung der Seele. Diese Jungen hatten aber ständig mit Geldmangel zu kämpfen, und manchmal versickerte auch die Begeisterung oder der Geschmack war unsicher, aber es sieht so aus, als ob die Sache auf ihrem natürlichen Weg weiterlebt. So wie wir den für immer verschwundenen Kassák Klub vor kurzem glückhaft mit dem Fonó Budai Musikhaus ersetzen konnten, das gleichzeitig ein hervorragendes Tonstudio ist. Aus der Zusammenarbeit von Adyton und Fonó entstand die CD-Serie, deren erste diese jetzige Platte ist. Im Konzept des Verlaghauses steckt die Philosophie der Einheit der Volksmusik, der zeitgenössischen und der improvisierten Musik. Die wesentlichste Wasserscheide in den Künsten von heute ist nicht das Kriterium ob etwas „elitär“ sei oder nicht. Sondern ob es ernsthaft ist oder nicht. Wir leben in einer verschwenderischen Konsumwelt und diese Betrachtungsweise hat leider auch die Welt des Geistes erreicht. Die dichterische Sphäre zerfällt auf jedem Gebiet, weil auch darin der „ Un-Ernst“ herrscht. Die wahren geistigen Kräfte wirken nicht auf diesem Weg. Ich bin deshalb auch froh über das Zustandekommen von Fonó, weil dort das Musikleben nicht durch einige akkurate, theoretisierende und außermusikalische Willensrichtungen bestimmt ist, sondern der Natur der Sachen entsprechend. 

Mitte der achtziger Jahre haben wir ein Jahr lang tatsächlich in dieser Zusammenstellung gespielt. Dresch ist vielleicht seit fünfzehn Jahren Mitglied von MAKUZ, Geröly ist später dazugekommen, hat sich aber absolut die nötige Spiel- und Denkweise angeeignet. Damals löste sich das Trio deshalb auf, weil das Zusammenspiel nicht genug gefeilt war; wir wollten zu sehr, dass es existiert. Dresch ist inzwischen dermaßen gereift und hat sich vervollständigt, dass meine damaligen Kompositionen plötzlich ganz anders ertönen; und ich dachte, warum sollten wir diese Form nicht auffrischen. 

         Dürfen wir auf das Wachrufen von weiteren vergessenen Liedern warten? 

Zur Zeit des hundertsten Geburtstags von Béla Bartók habe ich ein Stück für Streichorchester geschrieben, das ich seinem Gedächtnis gewidmet habe. Jetzt werden wir vielleicht dieses vor 15 Jahren geborene und nur zweimal vorgeführte Stück endlich aufnehmen. Die Rede war auch davon, dass wir eventuell auch mein „geheimes“ Stück über 1956 auffrischen, das damals komponiert wurde, als man über die Revolution noch nicht offen sprechen durfte. Die Tatsache, dass man über diese Geschichte nur so heimlich sprechen durfte, entspricht der Praxis der Troubadoure und Chroniksänger, die über Ereignisse berichtet haben. Das „historische Lied“* als musikhistorische Form erschien uns dabei  ausgezeichnet passend zur Verwirklichung. Die Geschichte von 1956 wird in meinem Werk in einer Metasprache gesungen, begleitet von einem präparierten Klavier und von Flöten, also auch musikalisch ist alles unterdrückt, wie begraben. Und dazu mussten wir so eine Gesangssprache  erfinden, die beim Nichtverstehen des Textes das Ganze doch so macht, dass es empfunden werden kann. Wir haben es mehrmals aufgeführt, das letzte Mal am 30. Jahrestag im Jahr 1986, damals noch hinter verschlossenen Türen, bei Kerzenlicht. Vielleicht kann die Komposition bald erscheinen.

 

* Das historische Lied ist eine spezifisch ungarische epische, bzw. musikalische Gattung, die im 16. Jahrhundert während der türkischen Besatzung entstanden ist.

Übersetzung von Marianne Tharan (Januar 2019)

György Szabados– Forgotten Songs

 

The album cover displays a Japanese painting in the form of a winged altar. A musician is striding ahead in the moonlight while playing the flute. Aside, in a field of reeds a murderer is hiding, ready to jump. However, we feel that he won’t be able to attack the musician. The spiritual duel is finished by the victory of the flute player, the music, the justice hidden in the arts. Several times, György Szabados, mentor and founder of free jazz in Hungary was also a target of “culling”, the outcome being that his art was ignored. Thanks to the efforts of some dedicated allies, his almost forgotten compositions have been surfacing in the past few years. The compositions and the orchestrated form itself published on his latest CD: „Elfelejtett énekek (Forgotten Songs)“, are more than ten years old, still evoke a fresh spirit and remain timeless.

 

Photo: Szabó Barnabás

The standing and the role of jazz in Hungary have changed a lot in the last years – explains György Szabados. – Jazz in the „people’s democracy” was always a kind of a measuring tool for the moment’s wind direction: how strong, from which direction is it coming, to which direction is it going… Since we are living “only” in a democracy, arts have been heavily politicized even more, and are therefore permanently in an identity crisis, or better, in a deep crisis. In Wolfgang Amadeus Mozart’s environment, the emperor Joseph II represented the political entity who understood Mozart’s music perfectly, and he had a feeling for the style and height which this music signified. Today’s identity confusion is due to the fact that the yardstick, which arts must adjust themselves to (and unfortunately, they do so), and which finances the arts’ existence, doesn’t reach the high level and value-order of the ancient emperor; not even the mediocre standard of the past decades. Today, art has fallen to the level of everyday lecherous fashions, although it would be necessary to stand up now and become again autonomous. This masturbating state cannot be maintained for a long time. 

         I mean, you cannot complain now because more albums of yours have been released in the last 5-6 years than in all your life. 

Indeed, but there are much more in the drawer and it is a question whether they will ever be released. A lot of recordings of MAKUZ’s concerts are preserved in the Kassák Club. There, every Tuesday, we had a few hours of music rehearsals sustained by spiritual-mental exercises. There is some very good music stuff among these recordings – even when looking back today – which should be cleaned technically and could be released. But even written in notes, I have many compositions.   

          Is it true that your recordings in the Hungarian Broadcast and Television have been simply disappeared? 

Unfortunately, it is true. A friend of mine checked recently, and couldn’t find any recordings. In the Hungarian Radio I searched for them systematically, and after some lame excuses it became obvious that only a few tapes are left, poor in recording quality and therefore useless. At the time, if transpired that when Radio Bern wanted to conduct an interview with me, the Hungarian Radio replied to their request that I had no recordings after 1967. I became suspicious and started to check things, and discovered with sorrow that this time the Hungarian Radio told the truth. However, the radio is owned by the state and its task should be to keep, care for, and appreciate the works of Hungarian artists, their “traces” – which furthermore were ordered by the radio itself! This negligence would be unthinkable in the more civilized part of the world. So much for the socialist culture. 

          Finally, your publicity is due to the fact that some enthusiastic youngsters were amazed by you and joined to release your works… 

Fortunately, there were always such youngsters having dreams and ideas and who don’t feel lonely when being alone. They kept their way of thinking and energy for better causes, and joined our spiritual environment, and started to collect and to publish these musical works. And so the publishing house Adyton was found, which can be interpreted as ‘Ady’s voice’ (Ady was an important poet at the beginning of the 20th century) – on the other hand, the word means the innermost sanctuary in Greek mythology, the soul’s intimate environment. These young men of course never had enough money and sometimes the enthusiasm trickled away, or the taste was uncertain, but it seems that the cause continues to live and follows its own natural path. Recently we were able to replace the Kassák Club (which disappeared forever) by Fonó Budai Music House, which is an outstanding sound studio too. And it seems that a CD series could be launched by the cooperation of Adyton and Fonó: the first product is our present album. The publishing house’s concept implies the philosophy of the unity of folk music, contemporary music, and improvisative music. The most important division in today’s arts is not the criterion whether something is elitist or not. The dividing line is whether it is serious or not. We live in a wasteful society and this thinking entered the spiritual world too. The poetic sphere disintegrates in every field because triviality prevails here too. The true spiritual forces don’t follow this way. I am happy with the work with Fonó because their music life is not determined by accurate, theorizing, intentions outside music, but it results from the nature of things. 

          On the album „Elfelejtett énekek (Forgotten Songs)“  you play in trio with Mihály Dresch and Tamás Geröly. As ten years’ ago. 

In the mid-eighties we have been playing indeed for a year in this group. Dresch has been member of Makuz for fifteen years maybe, Geröly joined us later, but he absolutely acquired the necessary way of playing music and way of thinking. The trio broke up because our playing together was not polished enough – we wanted too much its mere existence. In the meantime, Dresch has matured greatly, and perfected himself so that my compositions of those days sound different. And I was thinking, why shouldn’t we brush up this formation (the trio) again. 

          May we expect the brushing up of more forgotten songs? 

For the centenary of Béla Bartók’s year of birth, I composed a piece for the string orchestra, which I dedicated to his memory. We might record this composition, which was written 15 years ago and performed only twice. We were discussing freshening up my “secret” work from about 1956, composed in a time when we couldn’t speak freely about the revolution. The situation where one could speak only secretly about this story is similar to the practice of the troubadours and bards who spoke about events that happened as if somewhere else. The “historic song” *, a genre in music history was perfect for the realization. The story of 1956 is sung in my composition by using a meta-language, accompanied by prepared piano and by flutes, thus, even in the music, everything is suppressed, buried. We had to invent such a song-language, which makes the thing perceivable due to the non-understanding of the text. We have performed it several times, the last time being on the occasion of the 30th anniversary (of 1956) in 1986, at that time behind closed doors, with candle light. Maybe, soon it will be released.     

 

* The historic song is a specifically Hungarian epic, resp. musical genre, born in the 16th century during Hungary’s occupation by the Ottoman Turks.

 

 Translation by Marianne Tharan (January 2019)
Back